nem mintha ködbe burkolózni lenne vágyam, de ami engem érdekel az ott feszül a látóhatáron: teszem azt augusztus, este 8, napnyugta, látóhatár széle, egy hegy, illetve hegynek íve és lassan elomló vörös-kék teste, hideg/forró egyensúlyi bírkózás az elkerülhetetlen elmúlással, majd fokozatosan az eljövő bizonyosság, csend, zsizsegő-borzongó világvége, halálközeli élmény, szóval ez meghatározóbb egy másodperc, mint másfél óra kártékony beszélgetés hogylétünk felől, illetve a másik által elmondottak feldolgozása és a feldolgozás kínos folyamata, a mérlegelés, hogy mit érdemes, mit nem érdemes, a mérlegelés, hogy talán miben hogyan jobb nekünk mint, a bágyasztó mosolygásokért nem érdemes élni, a körbeszélgetésekért nem érdemes megszólalni.
persze, hogy minden a jelenről szól, ha a jelenben élünk és bármi tett perpillanatpontja a most, hiába állandó vagy instabil helyzetek, hiába jövő vagy múlt okozta szándékok. stephen hawking szerint azért a múltra emlékszünk, mert az univerzum tágul, de minden mozdulatunk (szikrája) a jövő és múlt cérnájára fűzött csúszkáló gyöngy, talán kijelenthető, hogy ilyen módon predesztinált valamennyire, talán nem, hagyom az okosaknak inkább a kérdést.
