pseudofaktum

ÉS a körmönfont spirál ami kitakart egy galaxist
Saját farkába harapva megsemmisül
Felnyitva egy másik ajtót: a sajátomat

Most van az első meg az utolsó
pillanat így egybeült egybeszakadt
az egész ugyanaz a homok lepereg
életemmel játszom egy nagy adag
halált veszek.

Itt van az el nem dőlt eldönthetetlenség
minden bája én vagyok minden hibája
én vagyok az alfája meg omegája most
bezárom lezárom három hét ül a lelken
mint egy pecsét.

Az első az ördögé a második istené a
harmadik az enyém a harmadik az enyém
szebb mint az első és rútabb mint a
másik ez az a pillanat ami elölről
újrajátszik.

Zengjél fel zajterem most bődülnek
a fekete kürtök a pokolból szelelnek
vérvörös kürtök fentről meg mennyboltból
ledől egy adag hó nincs alku nem lesz
több ennyi van.

Jönni fognak menni fognak megcibál és
a végére lejátsszuk adok végszót keverem
a paklit a tarotból megterem learatom
serlegből dől a manna majd magamat
megnyerem.

Mindegyik itt leírt tömörítve rajtol az összes
énből egy masszát a jóég kisajtol nincs
mentségem nincs bűnöm lejátszom
elküldöm annyi időm amennyi pont
elég a végére.

Csetteg a csend itt most el sem olvas
senki de le se írom hogy a sors hogy
kikezdi kekec büszkeségem bolond
balgaságom levedlem magamat és én
leszek kabátom.

Zengjél fel zajterem ami most jön a
végére kiköszörülöm megnyerem
észreveszem díszítem csak ezzel
a játszi sokszínű lélekkel lehetek
hűségben.

Az égbolt kattanásig nyitott amíg
az egészből kémiát izzadok nyers
erőt eszenciát ahol megakadtam épp
ott surranok át meggondol megteszi
ráébred.

Függöny.

minden rész elhasadt
messze nagyon messze
kint leng a tenger közepén
a fekete árbocos hajó

minden rés elhasadt
messze nagy az este
kint hang a tenger közepén:
egy fekete hajó teste

minden gyöngy elveszett
merre nagyobb az este
kint hintázik a tenger fenekén
egy hajó fekete teste

minden hajó elhaladt
ez nagyobb mint az volt
kint a tengeren bermudál
egy megérett vakfolt

és utazunk vonattal
az álmok telepén
ez többről szól mint te meg én
ez egy fán ülő furcsa
nem evilági figura kényszere

rámgyulladt a bánat.
lépek kétszázat,
leszakad egy fehér híd,
lépek utánad,
a dunán az esti fények
mutatják a kopott égnek
a kép festi a valóst
sirályok és csikkek
és cserepek és én
rámhamvad a bánat
a kérgesült bamba baj
zöldes szemek barna haj
meg is halok sejehaj.

ringass el majd mást

duna felé hajló ágakon
kéket nézve hanyatt
alattam a rettenet
ég tükre olyan mint te
emléked kijelölt útján
terjed és tapad
és merül és hullik
barna fű mozgása
erősödik és halkul
kerteket simogat végig
bejárja helyeit
és szakad

idemész meg odajársz
hegyeken át tör a gyász
ide jössz mert odavágysz
hegyeken át tör a gyász
engem nézel engem látsz
hegyeken át tör a gyász
testen blézer ujja lézer
ablakod kabátba varrt
sapkád széle vaskapu
gőzös étel-tál a sál és
hegyeken át tör a gyász
engem látsz mert engem nézel
szemeid közt ezer méter
kettőt látsz de egyet nézel
érd be résszel ne egésszel
hegyeken át tör a gyász
repedezik fagyott agyag
töredező cukormáz-
hegyeken át zúdul a gyász
hőemelkedésed láz
néma hinta-tested útja
kút aljába fúr kaput
csukd be ajtód ablakod
mert hegyeken át tör
gőzös közelgő hegyeken
átmászol ezer méter
szemeid közt a reménység
foka táguló pupilla-álom
hideg őszből télbe váltom
várom várom várom várom
hegyeken át tör a gyász a
hegyeken áttör a gyász!
ugró kutya szemöldököd
magad ne bántsd ne öld böködd
várj hogy a hegyek jöjjenek
amiken áttör a gyász meleg
napba tűnsz vigyázz
járj még ezer kilométert
egyél fákról tiszta ételt
hegyeken áttör a gyász
hegyeken áttör a gyász

egy szívfolt
a kátrányos
alkohol itatós-
papírbőrön
elektronszikra
kivirágzó
formákat
kirostált
kaleidoszkóp
törtfények
tört alakok
tört szerelmek
 

nincs poggyászom nincsen ruhám
állok az 5 herzes dunán
sikít a szél elcipel fülemben ötszáz decibel
nincs ágyam az álmom nem ad tejet
nem kell hit sem én eladom a hitet
nem kell az ár ami a hídra felcsapong
kifagy a szó a test a néma gong

tornácod most is kinevet
hogy álltam már minden fokán
minden lépcsőjén merengtem
kopogó, hideg-szomorú
jeges lépcsőiden nyarat hozó
szagoddal szúrt szemen a szél
most is a telet keresem benned
most is az elhagyottal hitegetem
magam, a cserbenhagyottal
egész belsőmet ellephetem,
eltakar, elfordít és ha felordít
majd jéghegy-szívvel szigetelem
vagy lakatot rakatok rácsos
ablakaimra, ha dühöng hogy
te kapu vagy, valahol mélyen
a kerti kút gyomrában kisagyam
felkopogja bánatát hogy
nincsen gyomromban étel,
áthánytam átlázadoztam minden
értelmes percemet, eltemet
átkod, amit áthoztam mint
iszonyatos terhemet hogy nem
felejthetem el soha puha
lépcsőid, tested lépcsőit,
lelked lépcsősorait, egészed
lépcsőlabirintusát, leégett
a híd, megjavítom szöggel,
kalapáccsal, megjavítom
hibával, pislogó ragyogással,
könnyeiddel szigetelem,
olyanná építem hogy ezren
sem omlasztják csataléptükkel
tégláit, leégett az égbolt
rakok rá napszeleteket
rakok rá új holdat, csillagot
sebünkből csak ne sírj
tornácodon, itt ülök melletted
 

ebben a karácsonyi fényben
ebben a húsleves-szagban
úgy ültök, mint régen
csak kibogozhatatlan
már, hogy mire vártok
jövök és nem hozok semmit
a fogason a kabátok
közül hiányzik egy
anya te főztél és
megint mennyit apa
a meló ugye jól megy
bibi neked milyen a suli
egy perc és újra
magatokra hagy mert
nem tudja forrasztani
menekül a csorbult
anyag elől de addig
még itt van és nevet
és nem felejti egy
pillanatra sem belül
hogy hányszor
gyilkolt meg titeket

hajamba tapad az éjfél, kint a kertben
játszanak macskák madarak furcsa párban
nyári-szerelmet télikabátban, befutnak
a házba hogy ott őket valaki várja, hol voltál,
kérdezi karba tett kézzel, hol voltam, hol
jártam nappal és éjjel? téged elveszíteni.

keresek valamit? magamat elhagyni jöttem.
ha szeretsz, maradsz, ennyi. hideg holnapok.
üres a lábos amiben főztem, lábat mosok,
öltözöm, fésülöm hajadat. örök szobád örök.
kopogó hiány máshol mindegyik pillanat. 

ti szerelmet indukálók, elvesztek mind
süketen vakon megolvadt belsőtök utolsót ráng
mint mikor meglátást színleltetek
vagy megismerést
vagy amikor közétek álltam - most úgy öklendezem fel
a meggymagokat mit mikor elültettem a fát:

frissülő sebed eloldoz gonddal
támadlak támogatlak
előbb-utóbb gyilkolás lesz a vége
azóta viselem a halál dohszagát
lemoshatatlan merényleted nyomait
félek mint féreg a fénytől felemlegetni
újból és újból és újból se bátorságom
se akaratom nincsen
 

lennék saját anyám szülőkelyhe
lennék mindenkinek partján feszülő tükör
elinduló - lezúgó
koroknak korommal felírt:
a májam, a lépem, a gyomrom, a vesém, a tüdőm,
a szívem,
a szívem veréseit kevesek hallják
lezúgnak a forrongó Duna partjain
vesztett menetként távoznak egymás jelenéből
keresetlen szavakba
a festett üvegen amit testnek neveznek
szédület hullámzik át - szédület és hányinger
- gyengeség, 2szer 3/4 órán át ömlik a vér az orromból
lecsapolt 1,5 órák

semmibe hulltak mind. mind, mind, mind.
 

a forró, tűzforró és keserédes
fürdőm, a test melegével játszó
lázas takaróm oltalmából egy-
egy átlátszó rész kiszakad. nem
apokalipszis, semmi sem jelzi
jöttét, elmúltát sem kísérik; se
előtte, se utána helyzetében
stagnál pár pillanatig, elidőzik
rajtam mint anyja gyermekén
talán? elrohad, elsuhan az éj-
szaka feketéből kiszabott bá-
ja is, szemhéja megreccsen;
szemhéja felnyílik, könnyeit
csak magamon érzem, értem
sírnak nem ellenem? nem el-
lenem, értem hullatják szűzi
pongyoláikat; zúzmarás fiatal
fiúk és lányok tapogatják egy-
más még félénkségtől merev
testrészeit, engem is közéjük
akarnak, egy vagyok? egy,

mire innentől kettőig eljutok
belehalok. belémfordult ez a
minden, omlóssá főtt a húsom
és oltalmaim hulltak el először
tebenned, énbennem, most csak
emberek vagyunk, gyönge, bá-
gyadt fényű ártatlan emberek;
sok a zúgó árból de nem apadnak
kezeid folyói az én szigetem kö-
rül; se először se utoljára elfor-
duló földbe álmodlak, levegős
ábrándok: ezekkel vigyázz csak.
sűrű lélegzet után kapkodok, a
szavak falatok, a gondolatok fa-
latok, a csendek falak; falatok a
vöröslő szünetek a domb mögött

és előttem csak egy képeslapból
visszatetsző gondolat: elérlek a-
kár egyszer, kétszer, háromszor
kell érted hétévnyi tengert át-
örvénylenem; szegény vagyok
de hitemből szabott kabátomat
nem vetem le senkiért; elbukott
gerendák tartanak, lelkem egyre
meztelenebb emésztő súlya örök;
hízott disznó vágyaim kidagadnak
az érből, a természet nem képes
megtartani már, a gyökereim in-
dultak virágzásnak; pólustalan
végtelen bolyongás, imbolygás
kietlen vagy tarka tájakon; és a
holddal fényezett bankjegy víz-
jelzéseibe írtak, hogyha egyszer
elkalandozok túl messze túl kö-
zel a csonttoronyhoz, mégsem
várhatja senki, hogy felderüljön
visszatértemre a bármilyen ég,

a pokoli kínzatás épp olyan mint
az étvágy vagy a meghasonlott
tudatfoltok, mint ezek a kitöltött
éjszakák, a keresgélés; ezekkel
békélt meg mindenki aki útnak in-
dult, mert vegyszeres ábrándok,
szervetlen ábrándok nincsenek;
és akárhány tengert kell hétévig
koptatnom: velem vagy mostmár
lebegő alakzatokba ha tömörül a
tudni akarás, vattája lehullik; só-
zsák tapasztalás súlyát ledobni
csak egy gyilkos mozdulat, utána
a végtelen szobahőmérséklete, a
fehér tömött képzelet ereje fel-
borítja a szélből épített maradvá-
nyokat; barlangot és kastélyt ta-
láltam, egy ordítóan tágas palotát,
örvénylő tejutat találtam ijesztő
mélységekkel; mélységei talán nin-
csenek is mert végtelen, végtelen
tér van bent, ha tudnám elmesélném
az elémtáruló látványdarabokat, ha
lehetne lefotóznám a tárgyiasult
indulatokat; mert az ember nem
lehet ura embernek, sem másnak,
sem magának, akarata elhullik a-
kár a párnából kicsapó tollpihék

tömegéből az ismeretlennek kivált
a valahová eljutás vágya, a lábam
magától mozdul, kísérnem nem le-
het idegi pályákon; beláthatatlan
utakon bolyongok megérthetetlen
mozgatórugókkal; és áldott ez a
boldog tudatlanság, kölyök vagyok;
hát kölyökképembe ordítsd intel-
meidet teli torokból, szabad a csók;
ti éjben keringők, hív a fekete pony-
va, valami előre megtört éjszakai
éneket suttog illemtelenül, sorskö-
zösség a megőrülőkkel, a mindent
akarókkal, a harsányul nevetőkkel,
a tudatlanokkal, sarat körömmel
kaparókkal, válaszoktól éhezőkkel,
ferdén mosolygókkal, csúnyákkal,
megtagadottakkal, kigúnyoltakkal,
megvertekkel, nekem a fejemre lép-
tek túl korán talán, nekem fejemre
állt a világ egy perccel az ősrobba-
nás előtt; most remegek csendben,
lázamba törlöm a kimondatlan rú-
gásokat; most végleg elrugaszkodok.
 

végig, az egész mentén
eltűnni könnyű lenne -
de én ott leszek. nem
a szélben és nem a nap-
ban, de benned a szél-
ben és a belőled kiszö-
kő napban | és az élet
skarlátvörös és boldog
| és ott leszek az en-
dorfinban és a kéjvágy-
ban | és mindenben a-
mi őrületet hoz | a tit-
kokban, amikbe beleha-
raptunk (de csak óva-
tosan, hogy ne harap-
juk le a fejüket) | és az
élet skarlátvörös és bol-
dog, hidd el | és ringat-
lak | ringatlak | ringatlak
 

azok az arcok,
amik belőled
azt a belső
viszketést ki-
váltják, a szomjat,
hogy olyat kortyolj
a világból mint u-
tolsó pohár boráért
nyúló haldokló
vén kocsmafiú

az a szomj, az
a viszketés több
a feléd nyúló ke-
zek ezreinél, ki-
vételével dícsért
remélő szándék
remegő mosolya

ezek a pillanatok,
amikben a szívem
viszketni kezd a-
kár a bolhás kutyák
bőre; a szívem iz-
zadni kezd és ful-
dokolni olyankor
és a szívem örül,
hogy földben tér-
deplő embernek
születtem; a szí-
vem szerelemben
 

rongyokon fekszem
rongy az idő is szédelgő fejemben

a mindenség
milyen műveletlen
meg sem mondhatója
saját titkának

megmértél mert
súly vagyok
vagy mert új-
szülött vagyok

félrereméltél
szerettél bár pénzre váltott
fekete vadmosolyú nőket

játszótérré tett lapjai
fekélyes gyönyörű
éjszakámnak

fakó vérvörös magma
a kék póznáimban
a fejemben
lótuszülésben szunnyadó
élsz-e erővel
oltalmiddal
jóslatot ringató bölcső
kék szemed

hol az igazság
hol az igazság, rongyokon fekszem
rongy az idő is szédelgő fejemben
rongy a szobámban eltörött perc
rongy ahogy engem akarsz, rongy
ahogy megölelsz
foszló most fakult rongya kell a hidegben
rongy ami fejem hátulján fellebben
fehér pillanatokban, rongy pillanatokban
rongy ahova tartok rongy hova jutottam
jézus leple, pokolszőnyeg talán

se magammal vagyok
se ellenem vagyok
tartom amíg vársz
dühöngő vagyok
nem eltűrt vagyok
vért és halált kívánsz

ez az év,
ez az 1 év,
ez a régi-
régi év a
kezdetektől
feszült vá-
laszra várva

ez az év,
ez az 1 év,
ez a régi-
régi év most
kölykét meg-
találta
 

a hazugság bojkottja
kisemmizett semmije
sem maradt csak bűn-
tudat koszos poharai

mint az arisztokrácia
láncait leküzdeni nem
tudó lázadó fiúk vidám
tánca személyiségük
halálának peremén:
szeme szikrákat szórt
de savanyú értelme
már elfagyasztotta
a remény betűit meg-
ragasztó eufóriacsirizt

most érkezik majd meg
a posta, benne két levél
közül csak az egyik: híre
a természetességnek vagy
híre az idegbeteg remény-
kedések korának | mint
egy vadállat, úgy fogom
feltépni azt a levelet: vagy
mint sebeimet, vagy mint
mellkasomat hogy vér vagy
vér mosson engem is azzá
vagy ellenségévé amit hoz
a puskaporszagú jövevény
 

vagy kettőből a harmadik
a természet törvényeinek
engedelmeskedjen: fejet
bezúzó, hiteket eltörő ka-
lapácstartó markában tart
tízezer ábrándot 365 nap
színes szarszagú folyama
 

segíts át a megkésett
megtisztuláson - nem
harcolni akarok, nem
nyerni: élni élni élni
aki fehér fény után
kapkod, gyakran nem
érzi markában a súlyt
és idegtépő félelmei
addig marják amíg ki
nem nyithatja tenyerét
 

ha a lélekbe bele lehetne nézni:
te nem látnál bennem verseket
keret nélküli ablaküveg vagyok
egy csendes, ritkán dühöngő
rohadék. fehér, mint a feltépett
borítékok, fekete, mint az elhalt
napfény. valójában nem érdekel.

az ember magát bukta el először
és második esélyek után vagdal-
kozik vak hittel-reménnyel szürke
kockaerdejében. ez alól magamat
sem szándékozom kivonni, a fel-
ismerés pedig leismerés is lehetne.

a kinyilatkoztatás, megnyilvánulás,
bőbeszédűség, mellébeszédültség
(mindegyik jelző akár ide is bele-
ugorhat) pedig hazug lobotómia.
bízó énem engem keres kérdéseivel
és nincs válasz, csak hogy "nem tu-
dom". mert ez is lehet válasz: nincs
se második, se első esély, mert el-
árult, túlbeszélt műfaj a modern kor,
minden elemében ismert bármelyik
ember egy másik életén keresztül. a
felvilágosult, skatulyázott modern
lét nem fog minket markából kienged-
ni, csak ha a pattintáshoz-csiholás-
hoz térünk majd vissza.
 

múltkor például a koszos, poros Egyiptom szívében jártam
lepukkant épületek között, minden falhoz létra volt támasztva
és én felmásztam rajtuk, a házak teteje között ugrálni lehetett
voltak, akik ezt direkt használták vagy más lehetőség nem lévén
kényszerültek erre, én is így tettem és ordibáltam, SEGÍTSÉG,
SEGÍTSÉG, EZEK KÉNYSZEREK, NEM ÉN VAGYOK MÖGÖTTÜK
bár már magam sem tudtam, mi mögött vagyok valójában én
mert volt idő, amikor direkt ezt szerettem, vagyis ezzel definiáltam
magam: én az épületek között ugrálok, fegyverrel a kezemben
és igenis élveztem, hazugság lenne tagadni, befogadva voltam
nem volt testem, a hatalmas, burjánzó testem a földön maradt
és néha visszatérek csukott szemeim mögött a véres poros utcákra
és szégyellem magam érte, de nem tudom már biztosan, hogy nem
voltam boldog akkor, bár ezt mondják nekem, nem voltál te boldog
aztán amikor elmentem az ablak elől, és tükörbe néztem, úgy
éreztem, folyós a húsom és egyszer elhagy majd engem csendesen
beletéptem és próbáltam leszedni magamról, cibáltam és szinte
engedett: olyankor megijedtem és helyére illesztettem. ennyi
emlékem van a folyón túlról


 

te, ki letaroltad a kertet
és sóhajtozva rohantál
keresztül a lerombolt
hídon, nem látod, hogy
miattad

anyám, aki a porból
épített fel égig érő
várfalakat, nem látja
talán, hogy miatta

és azok, akiknek
meséimet felnagyítom,
akik a szürke ponyvát
rólam lerángatják, nem
látják, hogy miattuk

tócsába nézek, arcom
deformált, ilyen vagyok
talán? remegnek a ráncok
és nem látom már, hogy
miattam
 

A beteg emberek lelkesedése,
igen, a gyengéké, az őrülteké,
nem a bolondoké: az agyon-
verteké, a nyáladzóké, a há-
nyásig ordítóké, a mocsokban
fetrengők öröme az enyém.

A megfulladóké, a perverzeké,
az eret elszorító eufórikusoké,
a semmibe hullók boldogsága
az enyém.

Ránk fog szakadni a megrepedt
égbolt. Zsinórokon hús függ
fentről - zsíros csimbókcsillagok.
Én, a vérben mosdó hentes
kegyetlenül levágom füzérüket.
Táncolok amíg a csontom is
füstölög /

/ gyertek gyilkolni. Nincs édesebb
boldogság, mint a szabálytalan. A
rendszertelen pokolból tákolt meny-
ország egy koktél a részegeknek.

Szívem porrá zúzódott a habokon.
Ruhátlan, koszos, vasszagú durva
tangó a mellkasomban. Ez az új
kapuit tárogató udvar nem háza
senkinek sem - olyan gazda építette,
akit szétcincáltak azóta dédelgetett
ebei.