pseudofaktum

a forró, tűzforró és keserédes
fürdőm, a test melegével játszó
lázas takaróm oltalmából egy-
egy átlátszó rész kiszakad. nem
apokalipszis, semmi sem jelzi
jöttét, elmúltát sem kísérik; se
előtte, se utána helyzetében
stagnál pár pillanatig, elidőzik
rajtam mint anyja gyermekén
talán? elrohad, elsuhan az éj-
szaka feketéből kiszabott bá-
ja is, szemhéja megreccsen;
szemhéja felnyílik, könnyeit
csak magamon érzem, értem
sírnak nem ellenem? nem el-
lenem, értem hullatják szűzi
pongyoláikat; zúzmarás fiatal
fiúk és lányok tapogatják egy-
más még félénkségtől merev
testrészeit, engem is közéjük
akarnak, egy vagyok? egy,

mire innentől kettőig eljutok
belehalok. belémfordult ez a
minden, omlóssá főtt a húsom
és oltalmaim hulltak el először
tebenned, énbennem, most csak
emberek vagyunk, gyönge, bá-
gyadt fényű ártatlan emberek;
sok a zúgó árból de nem apadnak
kezeid folyói az én szigetem kö-
rül; se először se utoljára elfor-
duló földbe álmodlak, levegős
ábrándok: ezekkel vigyázz csak.
sűrű lélegzet után kapkodok, a
szavak falatok, a gondolatok fa-
latok, a csendek falak; falatok a
vöröslő szünetek a domb mögött

és előttem csak egy képeslapból
visszatetsző gondolat: elérlek a-
kár egyszer, kétszer, háromszor
kell érted hétévnyi tengert át-
örvénylenem; szegény vagyok
de hitemből szabott kabátomat
nem vetem le senkiért; elbukott
gerendák tartanak, lelkem egyre
meztelenebb emésztő súlya örök;
hízott disznó vágyaim kidagadnak
az érből, a természet nem képes
megtartani már, a gyökereim in-
dultak virágzásnak; pólustalan
végtelen bolyongás, imbolygás
kietlen vagy tarka tájakon; és a
holddal fényezett bankjegy víz-
jelzéseibe írtak, hogyha egyszer
elkalandozok túl messze túl kö-
zel a csonttoronyhoz, mégsem
várhatja senki, hogy felderüljön
visszatértemre a bármilyen ég,

a pokoli kínzatás épp olyan mint
az étvágy vagy a meghasonlott
tudatfoltok, mint ezek a kitöltött
éjszakák, a keresgélés; ezekkel
békélt meg mindenki aki útnak in-
dult, mert vegyszeres ábrándok,
szervetlen ábrándok nincsenek;
és akárhány tengert kell hétévig
koptatnom: velem vagy mostmár
lebegő alakzatokba ha tömörül a
tudni akarás, vattája lehullik; só-
zsák tapasztalás súlyát ledobni
csak egy gyilkos mozdulat, utána
a végtelen szobahőmérséklete, a
fehér tömött képzelet ereje fel-
borítja a szélből épített maradvá-
nyokat; barlangot és kastélyt ta-
láltam, egy ordítóan tágas palotát,
örvénylő tejutat találtam ijesztő
mélységekkel; mélységei talán nin-
csenek is mert végtelen, végtelen
tér van bent, ha tudnám elmesélném
az elémtáruló látványdarabokat, ha
lehetne lefotóznám a tárgyiasult
indulatokat; mert az ember nem
lehet ura embernek, sem másnak,
sem magának, akarata elhullik a-
kár a párnából kicsapó tollpihék

tömegéből az ismeretlennek kivált
a valahová eljutás vágya, a lábam
magától mozdul, kísérnem nem le-
het idegi pályákon; beláthatatlan
utakon bolyongok megérthetetlen
mozgatórugókkal; és áldott ez a
boldog tudatlanság, kölyök vagyok;
hát kölyökképembe ordítsd intel-
meidet teli torokból, szabad a csók;
ti éjben keringők, hív a fekete pony-
va, valami előre megtört éjszakai
éneket suttog illemtelenül, sorskö-
zösség a megőrülőkkel, a mindent
akarókkal, a harsányul nevetőkkel,
a tudatlanokkal, sarat körömmel
kaparókkal, válaszoktól éhezőkkel,
ferdén mosolygókkal, csúnyákkal,
megtagadottakkal, kigúnyoltakkal,
megvertekkel, nekem a fejemre lép-
tek túl korán talán, nekem fejemre
állt a világ egy perccel az ősrobba-
nás előtt; most remegek csendben,
lázamba törlöm a kimondatlan rú-
gásokat; most végleg elrugaszkodok.