tornácod most is kinevet
hogy álltam már minden fokán
minden lépcsőjén merengtem
kopogó, hideg-szomorú
jeges lépcsőiden nyarat hozó
szagoddal szúrt szemen a szél
most is a telet keresem benned
most is az elhagyottal hitegetem
magam, a cserbenhagyottal
egész belsőmet ellephetem,
eltakar, elfordít és ha felordít
majd jéghegy-szívvel szigetelem
vagy lakatot rakatok rácsos
ablakaimra, ha dühöng hogy
te kapu vagy, valahol mélyen
a kerti kút gyomrában kisagyam
felkopogja bánatát hogy
nincsen gyomromban étel,
áthánytam átlázadoztam minden
értelmes percemet, eltemet
átkod, amit áthoztam mint
iszonyatos terhemet hogy nem
felejthetem el soha puha
lépcsőid, tested lépcsőit,
lelked lépcsősorait, egészed
lépcsőlabirintusát, leégett
a híd, megjavítom szöggel,
kalapáccsal, megjavítom
hibával, pislogó ragyogással,
könnyeiddel szigetelem,
olyanná építem hogy ezren
sem omlasztják csataléptükkel
tégláit, leégett az égbolt
rakok rá napszeleteket
rakok rá új holdat, csillagot
sebünkből csak ne sírj
tornácodon, itt ülök melletted