csak egy kicsit a mai fiatalságról, ha már a tagja vagyok a klubnak.
(persze lehet, hogy pont ez a hibám, hiszen hogyan írhatnék bármiről, amiben érintve vagyok. vagy hogyan írhatnék olyanról akár, amiben nem?)
megkereshetném a mélypontot is, a legnegatívabb hangokat, írhatnék arról is, miért vagyunk rosszak. de szerintem ennek semmi értelme. mindenkiben a legjobbat kell keresni, az értéket, a legszebb színeket ((c) hasi).
a legszebb bennünk, hogy még nem ismerjük az életet. ezért (és tényleg, pont ezért) merünk olyan színeket felfesteni a falra, amik talán egyáltalán nem oda valók, a szürke és a fekete mellé. de valamiért, néha (ritkán), nem fakulnak ki ezek a színek, hanem ott maradnak a falon, élénken és pofátlanul, de mégis nagyon valóságosan. a felnőttek, a tapasztaltabbak pedig (miközben összeráncolják a homlokukat meg a szívüket), valahol belül, legbelül, ettől igazán boldogok. hogy ha ők már nem, valaki mégis. és ebbe akár belehalni is érdemes.
tejfoggal kőbe és betonba, felkeverve és fölkavarodva, szemtelenül és határozottan, naívan.
ezt tesszük, vagy legalább (legbelül) ezt szeretnénk mindannyian.
mert mi mind, kivétel nélkül, szeretetre vágyunk, végtelen sok szeretetre. színekre, fényekre és illatokra. társakra. álmokra, amik az életet, életre, amik az álmokat adják. kalandokra. barátokra és szerelmekre. a valóságra vágyunk, az igazi valóságra, ami ott liheg vagy dübörög a betonjaitok mögött.
rátok vágyunk, okos, sokat látott felnőttek, hogy megsimítsátok szívünk élét és azt mondjátok: ne félj. itt vagyunk veled.
mert itt vagyunk együtt, mindannyian. együtt. mindannyian.
egy hatalmas földön. nézzetek körül: ahány centiméternyi szabad tér, annyiszor végtelen lehetőség.
és mégis...
itt vagyunk ebben a hatalmas, színes marokkó-játékban, és nem a szálakat húzogatjuk egyenként, megtisztítva a teret, hanem tüzet rakunk és a hamuból próbálunk szíveket formálni egymásnak.
és annyira naívak vagyunk mégis.
