kalandos három nap volt, középpontban az élet/játékkal, mely átölel minden kalandos napot. velencére utaztam egy nagyon régi és jó barátomhoz, de előtte hasi költő úrnál ültünk a tetőn, ahol megérezte versei egy részét. beszélgetéseink alkalmával mindig hárman vagyunk: ő és én meg a költészet, akit kibeszélünk és értelmezünk, legjobb tudásunk és lehetőségeink szerint. vonattal utaztam tovább, dohányzó fülkében és ehhez passzoló lángoló tüdővel, de a társaság jó volt, a legtöbbet tanulni mindig a legegyszerűbb emberektől lehet. velencei tóban fürdés nem volt, mert hideg a víz, ahogy egy gyros-büféstől megtudtam, a forgalom is jelentősen visszaesett. valamiért én szeretem ezt az időt, kicsit olyan világvége-várakozás hangulata van, vagy mint amikor az ember valamit akar és teljesen mást kap, és nem is tud neki örülni, majd csak sokkal később, sőt, talán egyáltalán nem, csak valahol tudatalatt érzi, hogy mégiscsak jó és igaz dolog ez is, csak más. a katasztrófa-hangulatban ittuk a fröccsöt lepukkant kocsmában és szinte ismerős társaságban: minden söröző állandó vendégei imi, józsi, sándor és laci, a környék idősödő alkoholistái. a csocsó nem működött, ahogy a nap sem. szürke és menyországhoz hasonló volt az ég, teljességgel kiismerhetetlen szülő. talán a nyarat nem is az időben kéne keresni, hanem önmagunkban.
sokat gondolkozom mostanában vallásokon és isteneken. azt hiszem, nekem mindkettő valahol az életben van elrejtve, egyfajta furcsa puzzle-játékként: adottak a részei, csak megfelelőképp kell összeillesztenem a darabjait, hogy kialakuljon a kép.
most egy hét szabadság jön, hobbi-dolgozás és pénzgyűjtés. igyekszem majd írni a füzetembe, hogy legyen mit elkiáltoznom a blogon. legyen mindenki jó és rossz egyszerre, én jövök vissza.
