téged nézlek. hajad, mint őrült
anyád, mossa hátad sápadt
bőrét újra és újra. látványod
zápor, melynek kopogása engem
táplál: atomjaim zenédre
bomlanak és épülnek fel megint,
éveken és évtizedeken át itt
és ebben a pillanatban.
vagy egy helyben állnak, s a
keringés megfagy, a szervezet
leáll, a szerkezet tétovázik -
egy örök másodpercre minden
mozdulatlan. ilyenkor hagysz itt.
se nélküled
2011.01.31. 03:34 pseudofaktum
Szólj hozzá!
Címkék: vers
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://zajterem.blog.hu/api/trackback/id/tr762626728
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
