ha a lélekbe bele lehetne nézni:
te nem látnál bennem verseket
keret nélküli ablaküveg vagyok
egy csendes, ritkán dühöngő
rohadék. fehér, mint a feltépett
borítékok, fekete, mint az elhalt
napfény. valójában nem érdekel.
az ember magát bukta el először
és második esélyek után vagdal-
kozik vak hittel-reménnyel szürke
kockaerdejében. ez alól magamat
sem szándékozom kivonni, a fel-
ismerés pedig leismerés is lehetne.
a kinyilatkoztatás, megnyilvánulás,
bőbeszédűség, mellébeszédültség
(mindegyik jelző akár ide is bele-
ugorhat) pedig hazug lobotómia.
bízó énem engem keres kérdéseivel
és nincs válasz, csak hogy "nem tu-
dom". mert ez is lehet válasz: nincs
se második, se első esély, mert el-
árult, túlbeszélt műfaj a modern kor,
minden elemében ismert bármelyik
ember egy másik életén keresztül. a
felvilágosult, skatulyázott modern
lét nem fog minket markából kienged-
ni, csak ha a pattintáshoz-csiholás-
hoz térünk majd vissza.
