te, ki letaroltad a kertet
és sóhajtozva rohantál
keresztül a lerombolt
hídon, nem látod, hogy
miattad
anyám, aki a porból
épített fel égig érő
várfalakat, nem látja
talán, hogy miatta
és azok, akiknek
meséimet felnagyítom,
akik a szürke ponyvát
rólam lerángatják, nem
látják, hogy miattuk
tócsába nézek, arcom
deformált, ilyen vagyok
talán? remegnek a ráncok
és nem látom már, hogy
miattam
