távirat Petri Györgynek
mifelénk így kell holnapig
Megértem és átléteztem ezt a napot.
Ma kicsit alábbhagyott
a meleg, bár így is kályhaként
fűtötte az összpontosítást elfedő
homályosságot az agyban.
Láttam egy gilisztát megsülni a napon.
Egy hajszál választotta el az árnyéktól.
Aztán az étvágytalan párapocsolyába
a holdfény befarolt.
Egy lehelettel több csönd lett,
de így is volt mit hallgatni,
madárcsicsergés helyett
macskák kurválkodását.
Persze, ez a vidék, az öreg.
A városban más, ott emberek csicseregnek
és kurválkodnak éjjel.
A szúnyogokat nem fogja meg a háló.
Bejönnek és siratják a véred,
ami elfőtt a napon.
Üres konzerv vagy, zörögsz
ahogy az ágyban forgolódva
aludni próbálsz.
A gondolkodástól meg óvjon isten, nem megy.
Ezekre a napokra a puszta létezés tapad
(izzadtságtól nyirkosan) és délibáb
minden oázis. Ez sivatag.
Aztán órákat forgolódsz és másnap
a melegre ébredsz megint.
