néha a saját szememben is csak
távoli alak vagyok: az érzéstelen
zebrán átkelők között (egy sima
egy fordított) nem magától
igyekvő szótag
haladva valamerre a síkban
névtelen küszöbök mentén
mérget vesz kihalt szemű
kávéboltok eladólányaitól
hideg reggeleken
megfeketedő szavakkal
köszöntöm a holnapot és
nélküled/veled szaggatott
periódusokban élek
kialvatlanságomat
kávéfoltokban fojtom meg
magamat magamtól elveszteném
de veled megtartom ha leszel
hőhullám és trambulin
találj meg minden nap
újból születésre késztetve
haldokló eszméim között
