az ég mérete egyre
hatalmasabb
egyszer majd
megtalállak titeket,
egyszer majd
elvágtázok

Csizmába lassan bújó láb
hirtelen vágás: hátulról
látszik a felsőtest. Előtte
végtelen veteményes
(a szél borzolgatja az
inget, a kalap táncol).
Munkaeszközre forduló
kéz. Az arcot nem látjuk,
csak sejtjük az eltökélt
arckifejezést, a végtelenbe
fúródó szemeket. Dialóg
nincs, mégis tudjuk, ott
ahol áll, akármeddig is
tart majd a vetítés: az
otthon felé fordul.
 

nem azért szorongatom
a kezed, mert nem félek
tudod mit? menj. ne, várj
csak vicc volt. rossz ugyan,
de bájos. nem? ne sírj.
nevess fel. én nem fogok,
nem. ha nevetek, attól
tartok, elhányom magam.
hogy vagy? nincs semmi.
elmondtam mindent. nem
tartok, nem tartok magamban
semmit. szeretlek? szeretlek.
miért kérded? étvágytalan
vagyok, mert félek. érted ezt?
semmi baj, én sem. csak
rettegek, szolidan, némán.
szelíden. azért, mert volt
már, hogy nem kellek. hát
igen - megéltem, hogy azt
mondod, nem szeretsz már.
na de mindegy. itt vagy most.
egyszer volt, azt mondod,
ugyan már, egyszer volt csak,
de többször nem lesz így.
jól van hát. nincs több baj.
tompul majd, nyugodj meg.
fáradt vagyok. elzsibbadt.
ölelj meg, hátha majd
 

Letaglózó a kimondhatatlanság
 

EEEEEEEE
egykor hogy el voltam képedve
még amikor színeket vadásztam
hogy volt? színeket meg még mit

visszamennék hogy magamat
1. vállon veregessem
2. lehányjam
3. megértsem

megsértsem, csomót kössek rá
így jöjjenek ki nesze
durva rugdosással
nesze nesze nesze
nincs nekem bajom veled
csak sors helyett játszom a sorsot
azt kapod, amit ezzel amúgy is kiérdemelsz
 

masszírozom az emlékeket
meg olajjal kenegetem
már olyan nyirkos az agyam
mint egy kofa hajlatai

egészen annyira ámít ez az állapot
mint undorít az előző hasonlat
én a hogyanomat nem ismerem
                    - de időnként
egy jóleső pofonnal helyreraknám
a jókedvű zűrzavart

zsákként még egy darabig elcipel
a bennem duruzsoló ezer decibel
amíg rólam rongyokat lecibál
(amíg tud) tüsténkedik a semmi

a semmi!
 

Csak áll
Csak ott áll
Nem szól semmit
Senkihez sem
Csak ott áll

Némán áll
Nézi az alakját
Ahogy integet
Ahogy táncol
Ahogy nevet
Járkál
Benne a magány

Ha akkor átmegyek
Elolvadnak a jéghegyek talán
És valaki megtalál
Valaki rámtalál
 

mivel érdemeltem ki
ha tudnám letépném ezt magamról
ezt az átlátszó leplet
hazudik és elfed: nem látja senki
én sem tudom
amennyire vastag a szívem
pont addig bírom
ez centikben mérhető nem méterekben
attól félek
nagyon
 

a
a
b
b

a
b
a
b

UGYE
ezeket a fedőket majd eldobálhatjuk?
a fedőket amikkel magunkat elborítottuk
szörnyű tettünk ez:
HOL VAGY?
merre van az a HOL, ahonnan én elindultam
visszamennék a startvonalra
cementtel a kezemben
nem tökölnék továbbhaladni, lecövekelnék,
LE LE LE LE LE
ottragadnék
ott a bármilyen porban
veled VELED
mi lesz most
mi lesz most
mi lesz

a
a
b
b

a
b
a
b



 

Hol ül a különbség?
Az én szobám fala fehér - a tied színes.
Igen, ez lehet az.

én nem leszek zsugori, anyám
megváltozom - szeretetet adok
amennyit belőlem kérnek
én kiátkozom a sötétet
és tiszta maradok
mint a törtfehér szobád falán

ha körülvesznek, megölelem mindet
zúgó könnyeimen evezve
értsd meg: mély mocsár az
bárki, ha úgy érzi, nem igaz
amit kérsz, meg nem tenne
én nem ásom el rejteni a kincset

a te magasságod én el nem érhetem
sokezer más kis tett visszatükröz
és megtörő fényében engem meglátsz majd
ami téged, engem is az hajt
hűnek lenni az égi trükkhöz
igazan végigmászni az életen

az én igazságaim mások
máshol ül bennem a hajthatatlanság
a szilárdság, a keménység onnan
ahol pulzálunk, nekem máshogyan robban
mástól lobog bennem az olthatatlan láng
ugyanazon tettünket hajtja teljesen más ok

te erősebb vagy nálam
árvának érzem magamat
hogy anyám tejéből ereje nem épült
tudatomba, ami pedig tőled szépült
nem jár át az az akarat
ami álmokat hajtana alám

téged követlek, édesanyám,
bár nem érlek fel sohasem


 

tanulni kell a fákat igen
megtanulni amennyire mozdulatlanok
bár a szívük beleroppan
ahogy egymást nézik eredménytelenül
ahogy egymást megérzik szerelemmel
kérgükbe feszült a bánat
és csak állnak felszegett fejjel
megkérdőjelezhetetlenül

járom mellettük a földet
taposom pár évnyi súllyal
lemosom magamról mellettük
komikumát akármennyi fájdalomnak
bár a szívem beledöglik
és mindenem szétszakad

látlak leszegett fejjel is
hát miért ne emelném fel
fáj hiányod felszegett fejjel is
miért ne emelhetném fel
ha akarom örökre enyém marad
lombkoronámig felfájduló emléked
tárulkozó szerelmed elkérgesült anyaga

mozdíthatatlanságom
egykor sajnálattá válik benned
egykor talán megértéssé lényegül
gyökereim abba a földbe túrnak
amin állva megfogadtuk
a soha el nem válást

FIGYELEM!

AZ ITT TALÁLHATÓ VERSEK SE EDDIG, SEM PEDIG EZUTÁN NEM AZT RÉSZLETEZIK, MIT ÉRZEK: ANNAK CSUPÁN EGY-EGY EZREDEI, AMIT ÉPPEN KI TUDTAM PRÉSELNI MAGAMBÓL.

Indulj el egy úton,
én is egy másikon,
hol egymást találjuk.

Egymáshoz se szóljunk.

Az, ki minket meglát,
mit fog az gondolni?
Azt fogja gondolni:
idegenek vagyunk.

Idegenek vagyunk,
szeretetet tartunk.
Mikor összejövünk,
ketten szeretkezünk.

Az vajon van véled?

Fáj a szívem érted.
Sír a szívem érted,
majd meghalok teérted.

Szól a húros madár.
Talán megvirrad már.

Isten véled, Rózsám.
Magad maradsz immár.
 

visszamennék ezerszer és
tízezerszer, és magam felé
fordítanám az arcod. azt
mondanám, szeretlek és
onnantól fehér fény

az élet értelem nélkül
üres sík. ha te nem
vagy, nem lehetek én
sem. magamat csak
tőled való vonatkozásban
taglalom: a veled-
függelék és a nélküled-
függelék. és most a
nélküled-függelék úgy
égeti a mellkasomat,
hogy megőrülök

de kiégeti a rossz
emlékeket is. félek, hogy
elveszíthetlek: pedig
nekem most költözöl az
Örökbe, a csendbe és
békémbe, ahol már semmi
és senki sem bánthat -
mert ott vagyok veled.

ott leszek veled, veled
leszek ott. legyen az
két perc vagy négyszáz
év, veled leszek ott. nem
számít mostantól semmi
sem, csak hogy te élj.

bármit feladnék érted.
 

és innentől írni sem írok, kiszakadok minden közlésből egy időre

hangtalan esőbe
lélegzek ha bent
megszorult levegőm
kiszakad ó örvény
hegyekbe bújni
kéne el temess be

talán túl sokat kaptam a boldogságból

az vigasztaljon, hogy már nem tudok sokáig
vergődni. ha belenézel a szemembe, és azt
mondod, nem kellek, vége van. mert ugyan
meg kell ölnöd, de mindketten érteni fogjuk,
hogy ez szükséges. és ez a szövetség
feloldja majd a fájdalmat is talán-

én veled összeforrottam,
mintha rádterülő éjjelből
lennék varrva

nincs vágyam már semmi
csak hogy csended lehessek

ha neked ez nem kell:
meg kell halnom hogy
nélküled is életben
maradjak

hiába próbáltál kedvesen
vagy gyilkosan magadról
lefejteni - nem engedte
természetem

nincs ezen mit szépíteni:
nekem te kellesz.

többet elmondani sem lehet
értem a szándékokat, az
utalásokat, a tetteket és
értem az érzéseket. mindent
értek - nekem te kellesz.

vagy egy utolsó döfés
még egyszer vágd belém,
hadd érezzem a felém törő
mozdulatodat. aztán meszes
fény és

és semmi más
 

talán ha nem érezném azt, hogy takaró alatt bújik össze a szívünk, nem lenne olyan nehéz elviselni, hogy nem bújhatunk össze a takaró alatt

belehalok?

Tegyük fel, ha gondolataimnak akár 1%-át
ki tudnám magam elé borítani, az abból
varrt lepedő alól nem lógna-e ki a lábunk?

Ha az emberben bozóttűz pusztítása
hagy nyomot, hirtelen ráébredhet, hogy
nincs benne félelem. A legrosszabb
egyszer, kétszer, háromszor bekövetkezett.
Viszont azt mondják, a talaj a gyökeréig
elégett növények alatt a legtermékenyebb.
 

Barátaid többsége nekem
olyan, mint a vízbefulladás:
bár talán úszókról lenne
szó, de karmozdulatokat
tenni még/már lusták.