pseudofaktum

Mellkasi tájékon valami
forró gömböt tapasztaltam
ami most idegrendszerembe
kapaszkodik lángjaival.

Jó lenne hányni egy héten
keresztül: kiöklendezni
minden mérgét a belémkapaszkodó
képeknek.

Néha azt álmodom, hogy
megnyugszom: de arra kelek
fel, hogy újra és újra közös
képei köszöntenek neked s
neki. S ez ha nem pokol, hát
pokol nincsen.

Hogy lesz tovább -
hogy lesz bármi? Hát
fogalmam nincs. De
előre.
 

ez a gyűlölt izzadtságszag
ahogy próbálom szavakba
rendezni a szétszakadtat

van amit nem lehet kimondani:
amit kimondattak veled
morfiumos kábulatban a vágyak
nem táncolnak, nem nevetnek
rajtam. ilyen csendet festenek
a pokolban a fakó szívekbe
testvéreink, az ördögök

ahogy megfordulsz: hátad
sziluettjének határozottságában
bűntelen bűnödet látom: félsz
valamitől ami ellen nem tudlak
megvédeni

ez talán én vagyok, talán te vagy
hiába is próbálnék bármit mondani
talán igazad van hogy felesleges
azt akarom, hogy érezd amit én
nem hajt bosszúvágy - a vágy
hajt hogy megértsd a miértemet

kifakult most a kényszer hogy
rámvilágosuljon égboltod.

ahogy lelkem párolog, ráfekszem
a süppedős sötétre amit hátra-
hagytál és úgy ölelem magamra
széleit ahogy karjaid hajtottad rám
hogy átölelj mielőtt szépséges melleid
közül kiveszett bűnös bársonyom
 

van ami legyőzhetetlen:

szerelmünk záporának
függönyén se te, sem
én nem látunk át
és tócsákba gyűlő
anyaga mindenütt
ebben ússzak veled
fulladásomig és tovább
 

most megedzett és kihűlt
van ami lehámlott, van
ami a bőrre feszült

szinte kész van
dolgozik még az ösztön,
az erkölcs és a vágyak

nagy lázból ébredezve,
bágyadt kimerültséggel
kinézek: csend van
a felhők elmarták a kéket
a felhőket elmarta a nap
az ég felgyulladt

bennem felgyulladt az ég
sok ezer képet martak el
a lángok - és szebb hamuja
egyetlen emléknek mint
árnyéka bármennyinek

most indul álmára vigyázni
a gyásznak a remény
most válik el egymástól
rengeteg határt nem ismerő
forma és hang - minden
szétválik és összetapad

-------------------------

az lettél hát, akivé lettél
ha kell, elengedlek
ha tudlak, megtartalak
fedetlen bőrömre kabátot
ha vontál, most leoldom
és meztelen hátamra ha
tenyered teszed -

majdnem csak a csendjeim
mutatnak - ebből varrtak
több nem lehetek,

több nem leszek

--------------------------

láttalak téged, barátom, múlt
éjjel álmomban. tudatod tiéd
volt, de fájdalmadba bújtam
fájdalmad megosztottam, s
egy percre nem a tiéd volt
láttalak dörömbölni kapudon,
s nem nyertél bebocsátást
míg fent az emeleten kínok
táncoltak, gyilkos vágyak
emelték égbe azt, akit a földre
akaratod hozott. kapudon
dörömböltél és ordítottál, fent
az emeleten a lány, aki érted
égett, akinek tüzében te
megszülettél eljátszott. és te
megcsalatkoztál és a földre
hulltál.

hamujában annak, ami vagy,
megszülöd magad. sodró
halálod az, nem több: virág.

-----------------------------

megannyi utam hosszát feledni
akarom. megannyi utam célját
megjegyezni.

a csend nevelt fel.

ezer terhét és fájdalmát köszönöm
annak, ki enni adott. hálám azoknak,
akik megtanítottak.

------------------------------

indulnom kell mindjárt
 

fogynak a napfoltok,
az endorfin-katapultok,
halódnak tartalékaim

a semmibe hullok?
vagy ködöt írt rám
jövőm hintázása?

az ágyam alatt lakó
szörnyek éjjel savat
fröcsköltek ereimbe
nyikordul a padló:
felmordul bennem
a remény - lúgot
kapok ma éjjel talán

csendet. kell ez a
csend, most csak ez
van. ha visszajön,
aminek hátába néztem
elmerengőn, és kormos
tenyerébe vesz, ne
legyen bennem fehér
folt vagy kijátszatlan
kártyalap.

ha így bukom el, nem
mosolyoghat majd
tetemem felett.
 

kivilágított utak minden irányba

Örülsz a társas magánynak -
A magányos társalgást a
Nyelvedre rakod.
Autók elé dobni a tested:
Könnyű öröm.

Ujjadon a festett köröm
Pattog. Törik. Reped.
Ujjadon a festett köröm
Kopik, mint elkopott
Sokat ígérő szép életed.
 

milyen volt?
forró
kissé zavaros
és nyers

nyelvébe
agyába
belébe
forgatott
cukrozott
szavak

rózsák
szirma
szájában

étkezések
maradékai

között feküdt
otthontalan,
szerelemtől
püffeteg
testtel

morzsák
mellé
fészkelt
mosolya

bágyadt volt
és ernyedt

jaj de forró
így kiáltott
jaj de forró
és meghalt
 

az emberi tudat legmélyéről
tör fel: megint hó

kisded még az idő
én egy kérdéshalmaz
vagyok; te meg a tó
amiben úszom.

tehetnénk nagyobb
utat, de itthon
vagyunk.

cipőt talpalok,
búzát ültetek,
házat emelek majd
fejed felé.
 

hogy járom budapestet?
hát elmondom. lábaim
között ezer méter, minden
lépés behálózza az utcát
mire eljutok innen oda élő
hús szövetül rá a betonra

és egyszerű képlet, hogy
magamon taposok ha
onnan ide visszajövök
tragikomikus sietséggel

bárcsak lenne titkom
elmondani neked. de
csak a megfogalmaz-
hatatlan van, a fények
habja kicsapódva bent
és a rácsodálkozások
az éj belém szemeteli
megrágott kenyérhéját
azt mondanám: olyan
dolgokat látok amiket
senki sem ért. de csak
csendem van és

rezgések milliárdjai
 

az ég szűk
súrlódnak
rajta a felhők

ő itt fekszik
mosolya teje
elapadt

ha volna cérnám
rávarrnám magam
ajkaira

a könnye a tű
hanyagul szemhéjára
akasztva

szép alakja görcsöl:
gyűlölni akar

álmot vajúdik,
beszél: egyedül
van. ha fejét
megmoccantja,
meglát.

nem merem felébreszteni

nem hiszek
eszmékben
megtagadom
elveimet
csak csókkal
lezárt tettek
csak eltört
elhibázott
félreértett
szavak mint
szivárvány
angyalok
esendő
áldott és tiszta
kristályos
mint az éjjel
szikrázik
mint a nappal
és ragyog
énekelve
reped fel
és pusztul
gyönyörű
énekkel

[a fények nem hagynak el
a föld alól bújtak elő hogy
játszanak veled: néha párás
fantomok. ha ráborulsz az
éjszakára: előjönnek megint
valaki olyan hívta őket aki
mindenért minket okol]

olümposzi táska hátamon
hegyet mászni jöttem
ha a hegyre felszöktem
onnan ámort lerángatom
meg palace aténét hogy
itt lent is zenéljenek néha
a sárban tocsogóknak
a havason taposóknak
akik fáznak és kiflin élnek
mert hajtja őket két fehér
pillanat: a születés és a
halál. és bármit megtesznek
hogy közé póznát húzzanak
olyan vastag kötelet ami
az űrből is látszik. gyertek
le szentek és itt énekeljetek
sárban és hóban fázzatok
és legyetek boldogok tomboló
reménykedéseitek között
 

van-e tér
a dolgokat
helyre tenni
van-e tett
a dolgok
helye közé
van-e bármi
a tettnek
és a térnek
van-e bármi

messzire nyúlok vissza
egészen beleimbe hogy
megérezzem újra azt a
fényes üstököst melyből
való vagyok: erről írok
most, hogy tudjam, nem
csak bárgyú kép az, mit
üldözök

írtam a hegyekről, az
ívről mely a hegyektől
az eget elválasztja -
abban olvadok fel mert
az ív törékeny csíkja
nem kérlel vagy marasztal:
elválaszt. fentet és lentet
szétszakítja vagy össze-
tapasztja. ragasztója a
hajnal, mely az éjszaka
után frissen köt rá a tájra

írtam rólad, mert alkotóm
te vagy (inkább nevezlek
téged mint önmagam) és
mint anyám, te is táplálni
akarsz: az írással e szép
táplálást magamtól időről
időre ellököm. e gesztus
úgy kell nekem, mint maga
az önzetlen tetted: a kettő
találkozásán (mint hegyek
íve) lefekszem és énekelek

írtam törékeny sorokat
toronyként egymás alá
egy
egy
szó
alkot és épül, súlya alatt
roskadozik a versszak fara

kettősség határa mentén
élek. e kettő te vagy meg
az a kékes ív. és írni, élni
egyszerre nem megy: két
óra számolja mennyi még
a takk, meddig hajtanak
tejestálba vesző szavak

mint puha piskóta foszlós
húsa, omladozik bennem a
kedv: feldagad, behorpad.
akar és tilt, párharcra
sarkall és átölel.
 

téged nézlek. hajad, mint őrült
anyád, mossa hátad sápadt
bőrét újra és újra. látványod
zápor, melynek kopogása engem
táplál: atomjaim zenédre
bomlanak és épülnek fel megint,
éveken és évtizedeken át itt
és ebben a pillanatban.

vagy egy helyben állnak, s a
keringés megfagy, a szervezet
leáll, a szerkezet tétovázik -
egy örök másodpercre minden
mozdulatlan. ilyenkor hagysz itt.
 

szemed áspiskígyó ha vitázunk,
arcod kigyúl. nyelved másvalakié.
szavaid azonban nekem szólnak.
pont ez fáj: haragjukon lassan
elsodródom. partom te vagy,
mondom is gyakran, de te belém-
harapsz. talán joggal teszed. érveim
ostobák melletted, belőlük az árad:
mozgásom esetlen nélküled. úgy
izzik benned is, tudom, a szükséglet,
hogy megcsókolj újra, hogy vitádat
is felfűti: bántasz. forró léggömb
a szívem: forrong, súlytalan.

pár perc és megbocsátasz.
 

elkapart
sebemből
előbuggyant
a reggel

fehér
fénye
fájdalmat
okoz még
a szemnek
a látás
még szűz
és tompa
a látás még
gyermek

azt látom
csak hogy
látlak és
hozzád is
érhetek

ez hát a
sokszor
elképzelt
hazatérés
pont olyan
puha és
széteső mint
álmaimban

majd jövök
hozzád újra
otthonom
húsom fekete
egem és vérem
hozzádbújok
ha összeforrt
szétszakadt
álomtakaróm
 

búza sarló nap pora
őket szántó
lelkem rozsdás borona
szemed szemem citera
citerának hangja
mérges vipera
marok végtelen
nyargal utamon
súlyom eladom
kacag elviszem
zokog elviszem
szeret áthozom
gyűlöl áthozom
szeret átkozom
gyűlöl éltetem
 

az egyik
a kétszázhatvanharmadik
az ötödik vagy
a tizennégyezer-négyszáznyolcadik
az utolsó
aztán a borítót
ráöltözteted a többire
egyszer végigsimítod
és pár dolgot végiggondolsz
nagyapám
te végigolvastad
tetteid menetét
egy-két dolgot talán
végig is gondoltál
megérted
a lapok elhelyezkedését
a számozást
a fejezetcímeket
és az utolsó után
az átsatírozott ár hirtelen
láthatóvá válik
 

aranyívű vállad
aranyhíd vállaid
kontúrja mentén
vagy: aranykontúr
vállaidnak íve:
kiviláglás zengés
tüzes nap festéke
rajtad - szikra
sugárkoszorú
tűzmázú napnak
ultraibolya húsa
égnek zokogását
vállaidnak íve
napnak lehanyatló
mosolygós halálát
vállad: a végzet
rajzolja a térbe
ködös váll-emlék
tested geometriája
alulról törtető
szédelgő vonulat
felszínre ájuló
napnak harapása
haraggal rajzolt
tett - most estébe
füstöl át lassan
elhaló aranyporos
pírral zúgó-zengő
emlékeim hasán

 

budapest pest buda
pest pest buda pest
ágaival bogaival villa
mosokkal meg sok eg
yéb utazásra megold
ást kínáló eszközzel s
íneken és más egyéb
utakon járva melyekre
felpattannak fiatalok:
zavaróan különlegese
k és általuk meglepet
éseket nélkülöző mód
on semmilyenné silán
yulok éles tükrömben
nagy hajú értelmiségi
ek a lejárt szavatoss
ágú klubokban beszél
ik a mába menthetőt
szentek kiknek szaká
la átnőtt a most szel
lemébe s mondókájuk
poros borongós bordó
szitok mondataik a m
a kor emberének száj
án megtalálhatóak az
éjszakától nappalig ta
rtó végtelen periódus
ban várakozásban <-
 

szél! most minden a szélről
szól. a tereket locsoló és az
arcokat kifestő, lányok haját
táncoltató meg hegygerinceket
borzoló szélről. bennem is szél
fut körbe, végigírva sötét utcáim.
a tett és a tett nélküli megfigyelés
is ebbe a szélbe kapaszkodik,
és szelet lélegzik szerelmem is
viharos szándékok járdaszigetén
megpihenve (bealudva) és szélbe
ájul, hanyatlik minden terv álom
gondolat szándék bizonytalan
mondat és latolgatás. ruhám
anyaga szintén szél és koponyám
vitorláját ez a szél hajtja. tüdőm
összehúzódásai közé szervezetem
a fulladás elkerülése végett időnként
szelet dobál. ha messzire bolyongtam,
cipőm és szívem szél által aládúcolt,
egy helyben járó, zsibbadó kődarab.
szél szárítja a szememet, társaság
és tetem, rámhalódó barátság egy-
egy pillanatra (a kötelék felolvad
meleg bentre érve). a szél megvár,
félénken aluljárókban reked amíg
a felszínre nem kísérem. ösztöneim
helyén is szél van. fújok balról
jobbra és viszont, pillanatnyi
kőkemény elhatározással akármerre,
szélcsatornákban origóközelségben.
 

annyira ideiglenes
és megtiporható vagyok,
hogy pont annyira vagyok
boldog éppen ettől