pseudofaktum

néha a saját szememben is csak
távoli alak vagyok: az érzéstelen
zebrán átkelők között (egy sima
egy fordított) nem magától
igyekvő szótag
haladva valamerre a síkban
névtelen küszöbök mentén
mérget vesz kihalt szemű
kávéboltok eladólányaitól

hideg reggeleken
megfeketedő szavakkal
köszöntöm a holnapot és
nélküled/veled szaggatott
periódusokban élek
kialvatlanságomat
kávéfoltokban fojtom meg
magamat magamtól elveszteném
de veled megtartom ha leszel
hőhullám és trambulin
találj meg minden nap
újból születésre késztetve
haldokló eszméim között

vándor

bármerre mindig egy
újabb valamerre
kóborolt át végtelen
réteken kopár
hegygerinceken végig
a tenger felé. leste
minden tettét falkája
a farkasoknak. ment
amerre csillagok
ragyogtak. etette
titkait a száraz
völgyeken. teremtette
fiait felhőrétegen.
rengeteg lépte törte
szerte a tájat.
varázsolt mindig új
hidat magának.
ritmusra dobbanó
szívével látta a
messzeséget.
vak volt, mert
minden pillanatban
a napba nézett.
 

ANYA

anya kérlek tanítsd még
a fényeket a fejemben.
félek: én ehhez kicsi vagyok.
pedig már fakó a meséd
és a húsleves hideg.
érzed? érzed a szívdobogásom?
még élek? ugye még igazi vagyok?
néha azt érzem: már nem a tied
a hangom. néha azt érzem: én
ugrani akarok. anya
a színeket neked.
mindet neked. a fáról
a színeket, az összeset.
anya én néha azt érzem:
mindenhez kicsi vagyok.
 

ennyien
hova

csak egy kicsit a mai fiatalságról, ha már a tagja vagyok a klubnak.

(persze lehet, hogy pont ez a hibám, hiszen hogyan írhatnék bármiről, amiben érintve vagyok. vagy hogyan írhatnék olyanról akár, amiben nem?)

megkereshetném a mélypontot is, a legnegatívabb hangokat, írhatnék arról is, miért vagyunk rosszak. de szerintem ennek semmi értelme. mindenkiben a legjobbat kell keresni, az értéket, a legszebb színeket ((c) hasi).

a legszebb bennünk, hogy még nem ismerjük az életet. ezért (és tényleg, pont ezért) merünk olyan színeket felfesteni a falra, amik talán egyáltalán nem oda valók, a szürke és a fekete mellé. de valamiért, néha (ritkán), nem fakulnak ki ezek a színek, hanem ott maradnak a falon, élénken és pofátlanul, de mégis nagyon valóságosan. a felnőttek, a tapasztaltabbak pedig (miközben összeráncolják a homlokukat meg a szívüket), valahol belül, legbelül, ettől igazán boldogok. hogy ha ők már nem, valaki mégis. és ebbe akár belehalni is érdemes.

tejfoggal kőbe és betonba, felkeverve és fölkavarodva, szemtelenül és határozottan, naívan.

ezt tesszük, vagy legalább (legbelül) ezt szeretnénk mindannyian.

mert mi mind, kivétel nélkül, szeretetre vágyunk, végtelen sok szeretetre. színekre, fényekre és illatokra. társakra. álmokra, amik az életet, életre, amik az álmokat adják. kalandokra. barátokra és szerelmekre. a valóságra vágyunk, az igazi valóságra, ami ott liheg vagy dübörög a betonjaitok mögött.

rátok vágyunk, okos, sokat látott felnőttek, hogy megsimítsátok szívünk élét és azt mondjátok: ne félj. itt vagyunk veled.

mert itt vagyunk együtt, mindannyian. együtt. mindannyian.

egy hatalmas földön. nézzetek körül: ahány centiméternyi szabad tér, annyiszor végtelen lehetőség.

és mégis...

itt vagyunk ebben a hatalmas, színes marokkó-játékban, és nem a szálakat húzogatjuk egyenként, megtisztítva a teret, hanem tüzet rakunk és a hamuból próbálunk szíveket formálni egymásnak.

és annyira naívak vagyunk mégis.

széltöredék

ha az idő húrja egyszer
megpattan és kiömlik a
zsúfolt szívtartály
egy szó legyen az ami
belőlem kizúdul (akkor
ha épp arra jársz vedd
fel és tedd zsebre és
vidd el messzi tájakra
ahol lengeti a szél
és áztatja a tenger
hogy megint éljen az
az egy ami átküzdötte
magát a szívkamrámon:
EMBER)
 

mazsola és tádé
pom-pom meséi
doktor bubó
mézga géza
kukori és kotkoda
frakk a macskák réme
kisvakond
nu pagadi
süsü a sárkány
vizipók csodapók
keménykalap és krumpliorr
 
nem, ez nem vers, ez egy kis nosztalgia. amúgy meg (ha már ez egy ilyen bejegyzés) ajánlom Jessica Bailiff zenéit, kis gúglizással még akár letölteni is lehet.

és akkor azt is elmondanám, hogy szerintem az ember két legszebb pillanata az ovis és az öregkor.
 

olyan szabdalt cserzett sziklaként
biztos arccal akarok élni mint
a földművelők akik a teljes
lemondó józansággal semmit
sem remélve minden egyes
nap igazat tesznek megtermékenyítve
a földet és szűzi módon némely
állatokat
a föld összes java őket illeti akik
összegyűjtötték a titkokat
felszántották a valóságot úgy
kell létezni ahogy ők
még holnapig
(mindig csak holnapig)
aztán örökké

kicsit kevesebb az időm mostanában, mert érettségire készülök. holnap szóbeli. utána növekszik majd a lelkesedésem. vannak beállított bejegyzések is, úgyhogy fog kikerülni valami ma is.

alak                              a                      sivatagban
     először távol                     aztán                       hirtelen
                                    közel
                                           életéért
táncol               a tűz                        körül
        magát              magával eteti            és                      énekel
                                                a napon is          este is             örökké
kérges        lábával a                                 porba            rúg
                                                                                     ezerszer
és még ezerszer
                      köhög
                              és             véres             fényt        köp
               vérrel           él
                       vérrel     táncol
                                            és üvölt
                                                       miattunk
ó istenem
             édesanyám
                            segíts
                                    anya
                                                                                          miattunk

te forró örök nevető
méreg testet öltő szelek
hogyan
(megint: hogyan)
miért
titok létező
itt nekem
élet
(megint: hogyan)
mindig hívlak
folyton forrongó vágy
minden
minden te
fény örök
élet
 

epilógus

minél közelebb jutok hozzád
annál távolabb vagyok
minél többet mondanék
annál kevesebbet tudok
akármerről rajzolok be
irányvonalakat
mellkasomba
végül az esztelenségbe
jutok vissza
egy eszme tud
téged megmagyarázni
egyetlen gondolatmenet:
az irracionalitás
 

nehéz az olyanokkal mint te hogy
tényleg mintha olyan
tömegvonzás lennél amibe
a környezeted elismerése
tehetetlenül begördül én meg
az univerzumod egyetlen még a
fekete lyuknál is sötétebb
(de tartós) pontja
biztos távolból figyelve az
eseményeket birkózom
önmagammal a bölcsebb
győzelemért (talán)...
néha nehéz miattad így
hogy őszinte legyek


(de ha magadra ismersz, arról is tudj, hogy erről nem te tehetsz)
 

a fogam közt
idő és tér van
zúgás és lüktetés
a fogam közt
emlék van
és látás és létezés
a fogam közt
élet van szerelem
szerelem és élet és fény
világ van
egész világ
a fogam közt
a fogam közt
sötétség van
és csalódás de remény
és vágy és halál
ott élet és tenger
és újból ébredés
és most van mindig
ott van a fogam között minden
minden ott van

távirat Petri Györgynek
mifelénk így kell holnapig
 

Megértem és átléteztem ezt a napot.
Ma kicsit alábbhagyott
a meleg, bár így is kályhaként
fűtötte az összpontosítást elfedő
homályosságot az agyban.
Láttam egy gilisztát megsülni a napon.
Egy hajszál választotta el az árnyéktól.

Aztán az étvágytalan párapocsolyába
a holdfény befarolt.
Egy lehelettel több csönd lett,
de így is volt mit hallgatni,
madárcsicsergés helyett
macskák kurválkodását.
Persze, ez a vidék, az öreg.
A városban más, ott emberek csicseregnek
és kurválkodnak éjjel.

A szúnyogokat nem fogja meg a háló.
Bejönnek és siratják a véred,
ami elfőtt a napon.
Üres konzerv vagy, zörögsz
ahogy az ágyban forgolódva
aludni próbálsz.
A gondolkodástól meg óvjon isten, nem megy.
Ezekre a napokra a puszta létezés tapad
(izzadtságtól nyirkosan) és délibáb
minden oázis. Ez sivatag.
Aztán órákat forgolódsz és másnap
a melegre ébredsz megint.

39

hallod e ahogy
zúg a szél kint
hallod e milyen
mérgesen ömlik
az ablakra ne félj
idebent jó meleg van
látod a pokróc alatt
nem bánthat senki
itt mindenki érted
és senki nem akar
itt baj nem ér csak
győzd magad még az
ajtó előtt megállítani

40

én azt hiszem
egyszer majd meghalok
de nem úgy mint illik
mert én kimegyek a rétre
és ott lefekszem és amikor
rámfekszik az ég én
hangos leszek és illetlen
mint bármi ösztönös élet
úgy fogok vergődni és
ordítani hogy elszégyellje
magát a természet is
ott a réten leszek kék ég alatt
talán pont délben és az izzó napon
fogok küzdeni amíg
ráfagyok dérként a tájra

41

aki sokat megél idővel elfárad
szerelmet megélni minden
én nem akarok mindig
azon küzdeni hogy ilyen maradj
de valahogy azt hiszem
megtartottalak most már
nekem mindig ez a fény
én ilyen vagyok látod
mennyire bizonytalan nálam
semmi nem magától értetődő
csak az hogy te jössz én meg
állati ösztönből fogadom
el veled a létezést

állj meg, és nézz fel egy éjjel. amikor zsong a fejed a zajtól. amikor nem érted a fényeket. amikor túl sok az értelmetlen szín. vesd magad a sötétbe és nézz fel.

fulladó szívvel és zavarodottan, teljes lélekkel és létezéssel. arra a pillanatra legyél szabad és szabálytalan, nézz fel, és lásd a végtelen sötétet, ahogy ott lüktet korlátlan erővel, egyedül és féktelen boldogsággal az elveszett életek mindent tagadó büszke dühével, indulatosan és tisztán.

látod, létezik rendszer ebben a tébolyban. még a hideg betonszívek ketrece sem képes eltörölni. semmi.

ne félj. most, hogy végre hazatérsz, tudd a csendben, mely körédfeszül: te is létezel.
nézz bele az éjszakába, érezd és tudd mindenekfelett:

ebben a megfeneklett világban nincs, mi kárt okozhat benned. ott vagy fent te is,

végtelenül és tisztán, határtalanul.

lehet, hogy egyszerűen csak túl borúlátó vagyok, de valamiért határozottan az az érzésem van, hogy direkt magunk/egymás ellen dolgozunk.

Dörögve jött a pulthoz
tébolyult tettvággyal Józsi,
s pokolkapu száját furcsa remegéssel
tátogatta ki.
-Egy vodkát, basszad!
Láttam istent! - S fél szeme
őrült vérben vicsort morogva
forgolódott.
S öt fogát gyilkos vigyorba húzta,
arcán táncolni kezdtek a vöröslő foltok.
-Vodkát, bazmeg! Én láttam istent!
A torkának ugrottam és megöltem őt! -
S a piszkos poharat fölhajtotta Józsi.
S tovább álmodott egy még szebb jövőt.
 

még egy szóra megfordul az utazó
leemelt kalapja alól szél fut szerteszéjjel
széttárt kabátjáról megfakult gombjai
bolondul pörögnek alá az éjszakába
s szeme tükrében ott áll reszketve
csendes hurokba fordult testével
maga a szétszakadt világ
izzó rojtos szavai
lüktetve tekernek körbe
eldobált igazság rongyaival
mindent mit kimond
derűvel és még mindig izgalommal
kacag a bolond
s mosolya foltok az élet baján

ezzel kezdenem, hogy elmondjak valamit valamiről. (messze nem mindent, de talán majd idővel kifordulok)

6857 napos vagyok, ebből még alig éltem tudatosan, ha éltem egyáltalán. egy jelentős időt budapesten, most pedig vidéken, ami szikrát vet és élet van de lüktetés nincs. hogy ezt hogy értem? azt hiszem, valahogy így:

megolvadt emberek
folynak az utcán
ostobán szanaszét
én itt nem vagyok itthon
nekem itt te nem vagy a napban
a buszok szisszenéssel késztetnek
magamra felejtést teríteni
gyűlölöm a meleget
izzadok és félek is kicsit
szívroham előtt lehet
ilyen szintű feszült tudni
hogyha valami történni fog
nincs hova mert belül
de ha eljön a tél
a sálam alatt biztos
visszasírom a
túlfűtött hónapok
perzselő indulatát
 

nem tudom, mettől és meddig tart, de ez elsőre elég az emlékezésre. talán ez sem volt fontos, de azt hiszem, illett.