pseudofaktum

te kataton mozgású figura, nyilaidra ki vigyáz, ha úszni mész? ha leveted meztelenséged és sírva úszni mész, nyilaidat ki óvja meg az enyészettől? ha izzadó homlokod elmerül a habokban - nyilaid, mérges nyilaid hegyét ki vigyázza akkor? egy ember ül a parton és téged néz. és tőle távolabb úszol és visszanézel: téged néz. és lemerülsz és felhozol kagylókat, köveket, és téged néz. arcodat védd és mondj magadnak gyönyörű verseket. húsos karod egyszer csontos lesz, csontodra szárad bőröd és szemed kopásnak indul. megdöglesz és mosolyogsz majd, de tetves lelkedben csak akkor születik zene ha tetemed a partra sodródik. és gyönyörű angyalok éneklik majd dalodat és véredbe mártott karddal vívnak csatákat a mesékben.
 

néha úgy megriaszt az éjszaka
hogy faltól falig ordítva
menekülök magam elől - ez
talán paranoia, vagy lelkifurdalás,
és bassza meg magát
a megfogalmazás, hogy az este
szó spontáncsupasz voltát
elleplezendő hozzápasszintott
egy-két jelző az este hideg
testét elleplezi - mert az
este mardosó és egyedüli,
nekünk felírt számla, hogy
végre talán hátha
ma éjjel önmagunktól meg
nem riadt kéjjel önmagunkkal
elszámolni tudunk,

ugye így lesz most az egyszer?

nem mintha ködbe burkolózni lenne vágyam, de ami engem érdekel az ott feszül a látóhatáron: teszem azt augusztus, este 8, napnyugta, látóhatár széle, egy hegy, illetve hegynek íve és lassan elomló vörös-kék teste, hideg/forró egyensúlyi bírkózás az elkerülhetetlen elmúlással, majd fokozatosan az eljövő bizonyosság, csend, zsizsegő-borzongó világvége, halálközeli élmény, szóval ez meghatározóbb egy másodperc, mint másfél óra kártékony beszélgetés hogylétünk felől, illetve a másik által elmondottak feldolgozása és a feldolgozás kínos folyamata, a mérlegelés, hogy mit érdemes, mit nem érdemes, a mérlegelés, hogy talán miben hogyan jobb nekünk mint, a bágyasztó mosolygásokért nem érdemes élni, a körbeszélgetésekért nem érdemes megszólalni.

persze, hogy minden a jelenről szól, ha a jelenben élünk és bármi tett perpillanatpontja a most, hiába állandó vagy instabil helyzetek, hiába jövő vagy múlt okozta szándékok. stephen hawking szerint azért a múltra emlékszünk, mert az univerzum tágul, de minden mozdulatunk (szikrája) a jövő és múlt cérnájára fűzött csúszkáló gyöngy, talán kijelenthető, hogy ilyen módon predesztinált valamennyire, talán nem, hagyom az okosaknak inkább a kérdést.

este pannóniatelep és szentendre között kinézve a pokol ferdén forogva közelít az ablak felé sok kis fénypontként a tintahullámot lovagolva, arcképem az üvegen tükröztetem és megkérdőjelezek mindent, amitől engem engemnek hívnak és pánik lovagol a szememben - vagy fényes félelem, jövőt hozó bozóttűz lángol a koponyám peremén jövőt parázsló tűz pattog = a kerekek zakatolása és ferdén közeledek a pokol forgó tornáca felé az ablak sok kis fénylő pontja beleájul a zajba és étvágytalan sápadt hold hányja béltartalmát a földre = szép holdfényes éjszaka, lázas és kerek, az éjszaka megvett kurva, a költészethez mindig eljövő, ha megfizetjük a kivárás bérét és egy háztetőn ülve (szevasz haver) hernyóból lepkévé álmodjuk a zsongó-zsibongó romantikus valóságot, mint tortahab hanyatlunk rá régvoltunk romjaira: ezek most mi vagyunk, nagyon mi vagyunk a sírvafakadt estén, a vörös szemű csillagok alatt. lázas és rohadt dolog az éjjeli hévezés, meggyúr és kiköp, de egy nap majd megköszönöm magamnak a levést, a keréktörmelékálmokat.
 

arcomat úgy forgattam
hogy ha a nap sugara
játék és játék az élet is

belőlem kiömlő szavaim
az ég felé párologjanak

könnyező szavakkal
bátorít minket ködfelhők
mögül isten, ha a földön
mozdulat születik

ha egy adott pillanatban felugrasz, elfordul alattad a Föld. ha jó magasra ugrasz, soha nem kell visszatérned, ha akarod. soha többé, életed legvégéig.

arcodat fénybe
mártottad, nap
a bőrödön, ha-
jad: búzamező

test úszik
test mellé
ég a felhők
alja, lángol

lángol, mint
bennem a
felhők alja

mosolyod
szitálja a
csöndes
pirkadat
álmait

mosolyod
megszüli
fényét
napsuga-
raknak.
 

a tér és a beleőrülés szelíd
határán ült a legalsó lépcsőn és
zenét komponált körülötte ülő
műanyagpoharaknak és káposzta-
fejeknek újságpapírpalotában

amerről jöttem, arra nézett
tüdő szakadt, eső csorgott
be a torkán - így énekelt

gyere szakállamba, mélyerdő
gyomrába, puha fekete talaj
felett csobogó patakból inni

gyere tekintetembe, meseerdő
közepébe a remegő vizeknek
csendes oltalmat adni

itt dobolnak éjszakákban
szemhatáron, szívkamrádon
túl táncoló szellemek

szabad napnak útja mentén
nyers fák durva kérge őrzi
pupilládnak tágulását
tüzes égboltmaradékot
 

amerről nem fent és lent
külön értelmét beszélik
valahova a hegyek ívére
július délutáni hátterén

vagy gerincekben éneklő
szelek fúvása felé -
anyám méhébe és puha
földbe egy fa tövénél

messzire hallás és
távolbalátás irányán
minden frekvencián át
végig az elpárolgásig
 

igen, visszatértem, ha mondhatjuk így. soha semmi nem ugyanaz, mint ami volt. írok majd, 2 percenként vagy 2 évente, igyatok meg engem és éljetek az ablakon át.

most egy jó darabig nem leszek. nem tudom, kik nézik a blogot, de hiányozni fog a jelenlétetek. köszönöm, hogy olvastok, és augusztus végén nézzetek vissza. jó nyarat addig is!

tanítanálak
ha lennél
nálam ke-
vesebbet
tudó (vagy
tapaszta-
latlanabb)

de így csak
az egymás-
nak támadás
izzása marad

mint expresz-
szionista fes-
tő által rán-
gatott ecset

úgy esek
neked.
 

talán az ő szívükben
visszhangot ver a tavasz
talán az ő szemükben
könnyé gyűlik a fény
oltalmat keresnek egymás
tekintetében és titkaikat
önmagukból lesik el
dallamok robbannak
szét bennük húsba
maró vággyal hogy
ölelje őket a nap mély
szakadékok peremén

és az égbe dobálják
színtől félholt szavukat:
ha habját a valónak iszom
legyen ébredésem fájdalom
legyen létem léttelen
ha utcáját a túlvilágnak
végigsöpörhetem
 

estéről
estére
álmok
ívével
össze-
mosódó
testemen
táncolnak
viharaim

odakint
titkokat
ölel az éj

csendet
szül és
szeretve
átharap

isten
ilyenkor
bennem
táncol és
suttogva
kérlel:

gyere
elveszni
szemek
színében
angyalok
mosolyában
ezret érő
percekben
kaputárásban
napkitörésben
 

este van, szép este. emberekről gondolkodom.

cegléden voltam, gyerekeket segítettem táboroztatni. közelebb kerültem valamihez. még közelebb. szeretném megtalálni az Összest magamban, és ehhez sokat kell lépkedni mindenfelé.

annyi szerethető ember és emberi tulajdonság van, és olyan kis részletekben el tud veszni a szépség. észrevettétek már, hogy aki szeret főzni, szeret élni is?

szemek színében mosolyogtam.

jó volt ez a hét.
 

:)

kalandos három nap volt, középpontban az élet/játékkal, mely átölel minden kalandos napot. velencére utaztam egy nagyon régi és jó barátomhoz, de előtte hasi költő úrnál ültünk a tetőn, ahol megérezte versei egy részét. beszélgetéseink alkalmával mindig hárman vagyunk: ő és én meg a költészet, akit kibeszélünk és értelmezünk, legjobb tudásunk és lehetőségeink szerint. vonattal utaztam tovább, dohányzó fülkében és ehhez passzoló lángoló tüdővel, de a társaság jó volt, a legtöbbet tanulni mindig a legegyszerűbb emberektől lehet. velencei tóban fürdés nem volt, mert hideg a víz, ahogy egy gyros-büféstől megtudtam, a forgalom is jelentősen visszaesett. valamiért én szeretem ezt az időt, kicsit olyan világvége-várakozás hangulata van, vagy mint amikor az ember valamit akar és teljesen mást kap, és nem is tud neki örülni, majd csak sokkal később, sőt, talán egyáltalán nem, csak valahol tudatalatt érzi, hogy mégiscsak jó és igaz dolog ez is, csak más. a katasztrófa-hangulatban ittuk a fröccsöt lepukkant kocsmában és szinte ismerős társaságban: minden söröző állandó vendégei imi, józsi, sándor és laci, a környék idősödő alkoholistái. a csocsó nem működött, ahogy a nap sem. szürke és menyországhoz hasonló volt az ég, teljességgel kiismerhetetlen szülő. talán a nyarat nem is az időben kéne keresni, hanem önmagunkban.

sokat gondolkozom mostanában vallásokon és isteneken. azt hiszem, nekem mindkettő valahol az életben van elrejtve, egyfajta furcsa puzzle-játékként: adottak a részei, csak megfelelőképp kell összeillesztenem a darabjait, hogy kialakuljon a kép.

most egy hét szabadság jön, hobbi-dolgozás és pénzgyűjtés. igyekszem majd írni a füzetembe, hogy legyen mit elkiáltoznom a blogon. legyen mindenki jó és rossz egyszerre, én jövök vissza.
 

beindul a nyár. ez sajnos együtt jár azzal a ténnyel, hogy ritkábban lesznek bejegyzések, viszont reményeim szerint sok olyan tapasztalatot szerzek majd, melyekből új és szép dolgok születhetnek. igyekszem az érzékelési potenciálon teljesen kívülre helyezni magam, hogy szabályok nélkül tudjak befogadni, és nyitva hagyom magamban a kaput a menyországba.

mindenhova magammal viszem a kis, fekete bőrkötéses füzetemet, amibe szavakat festettem állandó kitartással és felettem álló nyugodt tudatállapotban.
 

az igazságot keresem /
találkozási pontját hegyek
és egek vak pillanatának
/ benned keresem világokat
átölelő igazságaimat / a
holtpontot melyet elérve
megszűnök ÉN lenni és
megszületek egyszerre
mindenkinek / a látás mögött
érződő fehér pillanatot melyben
meghal az idő és érzékelési
móddá válik a szinesztézia
(dimenziók egyszerre működő
rendszerein átszűrt gondolatok)
/ istent keresem magamban és
bennem hangolható frekvencia
isten: értelem a tudás hatalmán
kívül és érzékelés az agy
kikapcsolt állapotában
 

ajtók ezreit nyitod meg
terek és idők halmazára
folyóként a világ minden
pontján és benned élnek
létezésem változatai: te
vagy titkaim őrzője
egyre több szín és fény
áramlása a tudat határán
az öröktől megénekelt
és soha fel nem fogott
elrendelt megismerés
 

minden pillanattal
egyre több létezés
forraszt össze minket
mindenen kívüli új terek
és idők találkozásán élő
saját valóságként
párhuzamosok vagyunk
önmagunkra feszült
kiterjedései két közös
pont nélkül egymásnak
teremtett irracionalitásnak
rajtad fekve nézlek
végtelen ajtókon keresztül
 

sokat gondolkoztam rólad
schopenhauer
hogy mit mondanál ha
megmutatnám sebzett
mellkasom és elmesélném
a veszteségeket amik
felépítik belső testem
és elkiáltanám magam:

ÉLET=TELJES KILÁTÁSTALAN
SZENVEDÉS HELYETT GYÖNYÖRŰ
KÜZDELEM FÉNYEK ÉS ÁLMOK
NÉGYZETÉN
SZOROZVA VALAMI ISMERETLEN
ÉS ÉRTHETETLEN ERŐ ÁLLANDÓ
VONZÁSÁVAL

én sem keresek mentsvárat
az optimizmusban
meztelenül állok magam elé és
hibáimat szenvtelenül festem
a papírra

tapasztalni ezt a fájdalmat
végtelenül szép és elképzelhetetlen
színeinkre emeli a létezés értelmét

mi vagyunk önmagunk szándékai
és reményei
az összes indok és minden lehetőség
a valóság vagyunk
minden értelem
 

túl vagyok életem talán utolsó évzáróján. kicsit furcsa érzés, nem fog hiányozni, de valahogy mégiscsak szeretettel gondolok vissza az élet-halál küzdelmekre a tanárokkal. jó volt meghallgatni az ötven éves, berozsdált igazgatói beszédet meg a gyerekkórust, és látni a szegényes, elhasznált díszletet. van ennek egy hangulata.

és valami megint elmúlt.
visszahozhatatlanul és boldogan fog fájni és munkálkodni belül.
 

ha egy szabad perced lenne
mesélnék a semmiről neked
ha érdekelne egyáltalán
az úttesten állok
minden pillanatban
autók hajtanak át rajtam
egy névtelen ember
szabálytalanul fut felém
de még messze van és
léptei alatt egyre részegebben
remeg az aszfalt
pedig én azt akarom
hogy nekem rohanjon
és az összeütközésbe
mindketten belehaljunk
és megszülessünk
egy adott pillanatban

gyerekkori emlék
buborékot fújok
szívószálon át
megírom
a legszebbet

és mondom
anyámnak: nézd
a buborékok
hogy pattannak szét
egy pillanatig élnek
és nincsenek

egyszerre
minden irányból
gyertek mondjátok
én mindenkinek
igazat adok

én mindent elhiszek

bárkinek

délután
villamoson rekedt mosdatlan álmok
között ragadós ülésen remélek
magamnak betöltendő résekkel
üres világot
szebb jövő meg ilyesmi

néha a sóhajok belőlünk
kiszakadnak
és végigsöpörnek
néhány utcát

felverve a csendet
visszaverődnek a
szívfalról

ezeken a szétdobált szeleken
valaki majd megáll és ránk emlékezik
egyszer talán

(egymást átölelik vágyaink
húsunkba légyként petézik
a remény)