úgy szerettem volna bemászni
ruháid közé hogy ott a földre
üljek: fejem kabátjaid simogatnák
és dalokat énekelnének titkos
tetteidről. szerettem volna. most
nézz rám: én vagyok. egyszerre
dalolom a vizek nyelvét és közben
takarót kötök magamnak hideg
napokra. majd az ajtókat kiáltóra
tárd ki, hogy rajtuk át néha esetleg
belessek. messzire nyúlik utunk.
egymástól, el. te a fény felé törsz,
engem a föld mélye jobban érdekel.
te fennakadsz, engem el fog lepni,
érzem, a tér. a térben ő, tudod, és
két szem. szembeszárbaszökken.
rózsák kapujában halovány dallam
kúszik mellemen, így mondja. én így:
szeretem. háborog az ég. ahogy te
mondtad egykor: éljen a nemes
egyszerűség, mert abba tüsszentett
istenünk nemes egyszerű világot.
less be a felhők felett kitátott szájú
ablakokon át angyalok konyháiba
s lesd meg titkaikat, hozz el egyet
nekem. mert én a porban tapasztok
agyagból házat s mint régen a
parasztok én is művelek mellé földet
s elémfogok majd egy-két ökröt,
időnkét szántsák le, mi az eszembe
ötlött. de lent. lent, lent, a síkban.
hozzád nem megyek csak néha
álmaimban könnyű létrán felmászva
egy-két szót váltani. hogy taníts meg
tanítani tett nélkül, csendben, hogy
angyal szárnya se rebben(jen) szavaink
szárítókötél-zenéje okán. ülj majd
a hegyeknek fokán, fáknak lombjában,
az ózonréteget lékeld, s horgássz
infrahalakat. tégy ahogy érzed. majd
néha felnézek és tudom hogy elég
tudnunk hogy ugyanott rak le
megfáradt poggyászként londínerünk,
az élet.
